Egy pillanatra fordítsunk hátat az elmúlt percekben hányingert keltő magyarországi politikai helyzetnek, és vigyázó szemünket vessük ismét Nyugat-Afrikára. A már tárgyalt Szenegálhoz hasonlóan Mali (a legtöbb magyar az évente megrendezésre kerülő Budapest-Bamakó Rally révén ismerheti az országot) is a stabilabb demokráciák közé tartozik a térségben. Jobban mondva, tartozott.

Bár puccsokra már korábban is sor került a nyugaton elég nagynak számító országban, ám a 90-es évek legelején stabilizálódott a helyzet. Konaré (1992-2002) majd Touré (2002-től) elnöksége viszonylagos fejlődést eredményezett Mali számára. Az ellenzék működött, a két ciklusban limitáló alkotmányt pedig Touré nem akarta megváltoztatni, hogy újra jelöltesse magát a 2012 áprilisában esedékes választásokon. Mi történt akkor hát, hogy így felbolydult a helyzet?

A válasz a 2011-es líbiai polgárháborúval van összefüggésben. A Kadhafi-rezsim a felkelők leverésére nagyszámú tuareg harcost bérelt és fegyverzett fel. A tuaregek a világon az egyik legnagyobb létszámú népesség, akiknek nincsen országuk (hasonlóan a kurdokhoz pl.). Az Algéria-Mali-Niger hármashatár-alkotta "viharsarok" a törzshelyük. Az angol nyelvű Wikipedia szerint É-Maliban csak 1,5 millió tuareg él belőlük. Bár az ő szemszögükből a líbiai polgárháború elbukott, hazatérve egy jelentős különbség volt felfedezhető: magukkal vitték fegyvereiket is. Ez év januárjában a tuaregek fellázadtak, és elérhető közelségbe került Mali szétszakadása.

Ebbe a válságos helyzetbe rondítottak bele még jobban a Mali Hadsereg lázadó katonái március 22-én, amikor államcsínyt követtek el a Touré-adminisztráció ellen. Fő indokuk az volt, hogy Touré nem tudta megfelelően kezelni az északon kialakult válságot, valamint az, hogy visszavezetik a demokráciába az országot. Akárhogy is, a nyilatkozat kissé sántít, hiszen, mint fentebb említettem, áprilisban választásokra került volna sor, amelyen Touré nem is indulhatott volna. Nem meglepő, hogy az ellenzék is heves kritikákkal illette a puccsot, melyet egyébként fosztogatások kísértek Bamakóban, és az olaj, mint árucikk, alapvető hiány lett.

A katonai junta tagjai - rosszkor léptek

Az egyszerű századosból előlépett új államfő (hivatalosan: a Demokrácia és Mali Államának Helyreállításért alakult Nemzeti Bizottság elnöke, hiába no, a puccsisták mindig szép és hosszúnevű kormányszerveket tudnak felállítani), Amadou Sanogo rendszerének azonban már a kezdetektől a diplomáciai (és gazdasági) elszigeteltséggel kellett szembenéznie, hiszen az összes környező ország elítélte a puccsot, az Afrikai Unió felfüggesztette Mali tagságát, valamint az ENSZ, az USA, Oroszország és Kína is felszólította Sanogót a távozásra. Az Európai Unió a segélyszállítmányok befagyasztásával fenyegette meg a ny-afrikai országot. Az új katonai junta ellen belföldön is nagy a tiltakozás, több ellenzéki vezetőt letartóztattak, mert hangot adtak véleményüknek. A rezsim nem volt rest, máris új alkotmányt oktrojáltak rá felülről népükre, valamint a parlamentet is feloszlatták.

Eközben a tuaregek szervezete, az Azawadi Nemzeti Felszabadítási Mozgalom (MNLA) tovább erősödött északon, és már az egyik legfontosabb északi várost, Kidalt ostromolják ezekben a percekben. A helyzet mindenképp aggasztó. A junta nemhogy megállította volna a tuaregeket, ígéretük szerint, hanem lázadásukkal csak tovább mélyítették a káoszt, és jelenleg arra sem képesek, hogy az országot egyben tartsák. Mali és a nyugat-afrikai gazdasági térség, az ECOWAS számára a lehető legrosszabbkor jött ez a puccs. Mali ékes példája annak, hogy még egy viszonylag békés, stabil demokrácia is milyen könnyedén billenthető ki egyensúlyából.