Pécsi egyetemistaként futólag ismertem Bándy Katát. Ismertem azt a környéket is, ahol oly kegyetlenül ragadta el tőlünk a halál, hisz' a szorgalmi időszakban kb. tíz percre lakom onnan, a Belvárosban. Hétfő óta reménykedtem benne, hogy élve megkerül. Az összefogás valóban példás volt... nem a sok tízezres tömegen múlott, hogy szomorú véget ért az egész história.

Bándy Kata már akkor halott volt, amikor emberek százezrei osztották meg a fényképét, amikor több százan indultak a keresésére Pécsett, amikor megannyi helyen kiragasztották az arcképét a kirakatok ablakaira, oszlopokra stb. amikor számtalan nyelvre fordították le eltűnésének hírét, hátha külföldön akadnak a nyomára... Nem, Bándy Katának esélye sem volt. Talán fel sem fogta. Remélem, valóban ez utóbbi történt, mert akkor nem szenvedett sokat. A kéjgyilkos, aki elkapta, esélyt sem adott neki. Elfogása után nem tudom, mi lenne számára a legmegfelelőbb büntetés. Kata tanult, dolgozott, szorgalmas volt... mind hiába. Rosszkor volt rossz helyen, és ez az életébe került. Egy bomló elme megkívánta, és ezért meg kellett halnia. Mert az élet ilyen, egyikünk sincs biztonságban. Olyan világot élünk, hogy örökké bizalmatlannak kell lennünk a másikkal szemben, mindig hátrafelé kell pillantanunk, jól meg kell választanunk a haza felé tartó útvonalat. Mi tettük ezzé ezt a világot, mi, emberek.

Pécs sohasem volt biztonságos hely. Az a környék meg pláne nem. Ám most már nem is érzek honvágyat, mint amit eddig éreztem a nyár folyamán. Pécs megfagyott, maradt a néma, síri csend. Az emberek eltűntek, bezárkóztak. A fák susogása alábbhagyott. Az addig is csekélyke illúzió végleg szertefoszlott. Egy ember műve ez. A világ abnormalitása ismét felszínre került. A miértre pedig nincs válasz.

Bolond világ, ébredj fel, tele vagy már gyűlölettel...